A következő tanulmány apró adalékkal kíván hozzájárulni a magyar filozófia történetének földolgozásában mutatkozó mulasztás pótlásához. A tárgyban, ismeretesen, hiányoznak a mértékadó összefoglalók, kialakulatlanok az értelmezési paradigmák, feltáratlanok az alapvető források. Különösen keveset tudunk a hazai filozófálás intézményes kereteinek működéséről. Dolgozatunk tehát a magyar filozófia egyik jelentős intézményes fórumára vet rövid pillantást: a Magyar Filozófiai Társaságra. A Társaság a századelőtől a koalíciós évekig, 1901-től 1947-ig működik, történetének alapos földolgozása önálló monográfiát igényelne tehát. Mi most csupán a Társaság indulását tekintjük át: előzményeit, megalakulását és működésének első másfél évtizedét vesszük szemügyre. Ez az első másfél évtized az, amelynek során a hivatalos filozófiai nyilvánosság ellenében szerveződő Társaság maga is a hivatalos filozófiai nyilvánosság részévé válik. Az eredeti bölcseleti teljesítmények aránya ekkor még csekély ugyan benne, ám így is számottevően befolyásolja a filozófiai közgondolkodást.
A Magyar Filozófiai Társaság 1901. május 25-én alakul meg. Az alakuló közgyűlést természetesen többhónapos előkészítő munka előzi meg, a távolabbi előzmények azonban még korábbra nyúlnak. Kettő említendő közülük elsősorban: a két és fél évtizeddel korábbi filozófiai társaskör és az egy esztendővel korábbi sajtóvita.
Előzmények 1. Filozófiai társaskör, 1876--1878
A társaskörről igen keveset tudunk, az egyetlen érdemi beszámoló Böhm Károly 1884-es, Magyar Philozophiai Szemle-beli tanulmányában olvasható róla. Eszerint valamiféle filozófiai társaság gondolata legelőször 1870-ben vetődik fel. Az akkor sikertelen kísérletet hat évre rá, 1876 őszén követi a sikeres: a német orientációjú zeneesztéta, Harrach József hívja össze a korszak filozófiai, tudományos és irodalmi életének néhány ismert képviselőjét. Mind a kezdeményezések időpontja, mind a kezdeményező személye arra utal, hogy a kísérlet mögött a korszak fontos polgári individualista csoportját kell látnunk: Harrach a fiatal polgári értelmiség 1871-ben induló, s 1876-os átalakulásáig igen jelentékeny hetilapjának, a Figyelőnek a köréhez tartozik. Böhm -- egyébként Harrach kéziratos munkáján alapuló -- visszaemlékezése szerint tízen vannak jelen: Alexander Bernát, Babits Kálmán, Bánóczi József, Bihari Péter, Böhm Károly, maga Harrach, Kármán Mór, Lechner László, Péterfy Jenő és Silberstein József. A vitában két koncepció ütközik: a megalakítandó társaság szervezetének és tevékenységének tágabb, illetve szűkebb felfogása. Az előbbit Harrach fogalmazza meg, aki szerint a társaságnak nemcsak a fővárosból kell tagokat toboroznia, hanem vidékről is, illetve a vitaesteken kívül folyóirat-indításra és könyvkiadásra is szükség van. Az utóbbit Kármán Mór fejti ki, aki csak fővárosi tagokra gondol, illetve csak vitaesteket óhajt. A két koncepció közül az utóbbi győz: a
társaság szűk tagsági kört átfogó, csupán szóbeli vitákat rendező szerveződés lesz. Fennállásának alig több mint egy éve alatt összesen tizenkét "értekezletet" tart, a korszakban egyértelmű hegemóniát élvező pozitivista irány jegyében. Az előadások sorában -- a visszeemlékezés szerint -- Bánóczi az elméről, Lechner Spencerről és a világ célszerűségének kérdéséről, Kármán a "tudományok beosztásáról", Bodnár Zsigmond Lange Geschichte der Materialismusáról és Vaihinger Dühring, Hartmann és Lange című művéről, Bihari Eduard Hartmannról, Böhm az emlékezet pszichológiájáról, Alexander a filozófia történetének eszméjéről, Torkos László a tragikumról, Harrach pedig a halhatatlanság tanának történeti fejlődéséről beszél.
A tematikailag sokféle előadásnak teret engedő társaskör nem lesz hosszú életű: kellő intézményesítettség híján hamarosan elhal. Böhm beszámolója személyes ellentétekről is említést tesz. "A philosophiai gondolkodást nem lehet professióból űzni, s jellemileg ennyire különböző egyének, milyenek mi voltunk, nem férhettek meg egy társas körben . Mert míg az egyik rész teljes odaadással karolta fel az eszmét, addig a másik (szerencsénkre kisebb) rész nem tekintette a kört egyébnek, mint oly helynek, hol végtelen bőbeszédű ürességeit elcsépelje s azt kívánta tőlünk, hogy saját unatkozásunkban gyönyörűséget találjunk. Nem a philosophia iránti közöny, hanem a szenvedhetetlen emberek elleni ellenszenv robbantotta szét a társas kört már 1878-ban."
A filozófiai tudományosság valamiféle társaság formájában történő intézményesítésének gondolata egy időre elalszik. Az
intézményesítés szerepét a következő két évtizedben két egymást követő folyóirat veszi át. 1882-től 1891-ig a Magyar Philosophiai Szemle, előbb Böhm és Bokor József, majd Bokor József, végül Baráth Ferenc szerkesztéséban, 1892-től pedig az Athenaeum, Pauer Imre szerkesztésében. A filozófiai társaság ügye egy sajtóvita nyomán kerül majd újra elő.
Előzmények 2. Magyar Kritika-vita, 1900
A vitának helyet adó lap a Benedek Elek-szerkesztette kulturális kétheti orgánum a Magyar Kritika. A nézetcsere pontosan fél esztendeig tart, 1900 márciusától szeptemberéig kilenc számban összesen tizenegy közlemény jelenik meg a kapcsán. A résztvevők a korszak filozófiai életének második vonalához tartoznak: javarészt némi publikációs tevékenységet már maguk mögött tudó vidéki középiskolai tanárok. A disszertációját az egyezményesekről író Kőrösy György az eperjesi katolikus főgimnázium, az esztétikával, majd természetfilozófiával foglalkozó Platón-fordító Simon József Sándor a losonci gimnázium, a koraújkori filozófiatörténeti kutatásokat végző, francia pozitivistákat fordító Rácz Lajos a sárospataki református főgimnázium, a későbbi Leibniz-kutató és fordító Vida Sándor a lőcsi gimnázium tanára. A bölcsészvégzettség nélküli, ismereteit önképzéssel szerző Kun Sámuel a francia pozitivizmus recepciójának szorgalmas, ám kevéssé eredeti munkása, Szent-Imrey György irodalmár, Beljak Bernátnak pedig nincs érdemi munkássága.
A vita résztvevőinek közös kiindulópontja egy tétel és egy követelés. A tétel a hazai filozófia elmaradottságára, a követelés a filozófia második vonala számára is megnyilvánulási lehetőséget nyújtó új intézmények megteremtésére vonatkozik. A hazai filozófia elmaradottságának tétele nem csupán nyilvánvaló empirikus tényekre támaszkodó közhely: ekkor már majd évszázados múltra visszatekintő -- az előző század eleji Kant-vita és a reformkori Hegel-vita idején kialakult -- gondolati toposz is. A magyar kultúra nem mutat föl jelentős filozófiai teljesítményeket, a hazai filozófia elmaradott, gyöngén intézményesült diszciplína. Az intézményteremtés követelése egyszerre célozza az elmaradottság felszámolását és fogalmaz meg bírálatot a létező intézményekkel szemben. A tervbe vett új intézmények -- a filozófiai társaság és folyóirata -- nem csupán továbbfejlesztené a hazai filozófiai nyilvánosságot: a jelenleg fórum nélkül maradó filozófiai másodvonal számára is megnyilvánulási lehetőséget teremtenének.
A két motívum már a vitaindítóban, Kőrösy György cikkében is elválaszthatatlanul összefonódik. Gondolatmenetének kiindulópontját a Budapesti Szemle előző havi számában megjelent két könyvismertetés adja. Az egyik -- Jánosi Béla esztétikatörténetét ismertetve -- Trefort Ágostont idézi, miszerint "Magyarországon mindaddig nem lehet szó magasabb műveltségről, míg abból hiányzik a philosophiai elem". A másik -- német nyelvű Kant-életrajzokat bemutatva -- Alexander Bernát Kant-monográfiája második kötetének megjelenését sürgeti. Kőrösy amilyen egyetértően ismétli meg az
előbbi megállapítást, olyan szenvedélyesen gúnyolódik az utóbbi várakozáson. Alexander a korszak filozófiai életének elighanem legjelentékenyebb személyisége, akadémikus professzor, két évtizede a Filozófiai Írók Tárának szerkesztője, háta mögött gazdag filozófiai, értékes műfordítói és kiterjedt publicisztikai életművel. Kőrösy számára annak a hivatalos filozófiának az emblematikus alakja lesz ő, amely csupán a hazai filozófia elmaradottságát termeli újra, s amely nem nyújt megfelelő nyilvánosságot a bölcseleti másodvonal számára.
A filozófia sanyarú hazai állapotáért, szól a gondolatmenet, az Akadémia és a közoktatási kormányzat felelős. Az Akadémia könyvkiadói tevékenysége tervszerűtlen és cél nélküli, a Filozófiai Írók Tárának eddigi anyagában, például, sem történeti, sem más szempont nem érvényesül. A közoktatási kormányzat pedig koncepciótlanul tölti be az egyetemek filozófiai tanszékeit, a filozófiát pedig csupán a bölcsész szakosok számára teszi kötelezővé. "Nos hát e pár szó is eléggé illusztrálja, hogy ne várjon senki semmit sem az Akadémiától, sem a kormánytól, mert egyiknek sincs eszméje és akarata, mert mindketten csak lerázzák magukról e téren rájuk háruló kötelességeiket, nem törődve a mikénttel. És következik, hogy ha vannak, akik mégis tennének valamit, tegyék önállóan, mert így biztosabb a siker... Csak meg kellene tenni az első lépést, hogy tömörüljön a sok szétszórt, homogén elem. De a kezdeményező még késik. Vajha ne sokáig késsék!" (171--172. o.)
A felhívás a vitában gyorsan egyetértő visszhangra talál. A megalakítandó új intézmények -- a társaság és a folyóirat --
életrehívásának ügyében csaknem teljes konszenzus mutatkozik. A vitában egyetlen ettől eltérő álláspont fogalmazódik meg. Simon József Sándoré. Szerinte még nem érett meg erre az idő: előbb meg kell szüntetni a filozófia munkásainak egymással szembeni ignoráló közönyét, érdeklődő olvasóközönséget kell teremteni. "S ha így teszünk, én meg vagyok rendületlenül győződve róla, nemsokára sokszorosan megerősödünk, gyorsan megegyezésre jutunk, s akkor aztán mint egy célra törekvő, egy módszerrel dolgozó, egy nyelven beszélő természetkutatók alakíthatunk majd társulatot és indíthatunk folyóiratot." (213. o.) Rajta kívül azonban minden résztvevő a gyors cselekvés mellett szavaz. Kun Sámuel olyan filozófiai társaságot javasol, "mely rendes időközökben tartott összejövetelekkel, nyilvános felolvasásokkal, időszaki folyóirattal s esetről esetre való publikációkkal igyekeznék a pozotív filozófia elveit s alkalmazásait a hazai közönséggel megismertetni s elfogadtatni." (183. o.) "Én szívesen üdvözlöm a filozófiai társaság megalkotásának eszméjét" (229. o.) -- nyilvánítja ki Rácz Lajos. A tervezett társaság "nemcsak míveltebbjeink szellemi látókörének magasabb szempontok szerint irányuló tágulását jelentené, hanem filozófiai irodalmunk mennyiségi és tartami gyarapodásának és erősödésének is biztos zálogul szolgálna" (243. o.) -- csatlakozik Vida Sándor.
Valódi vita bontakozik ki viszont a megalakítandó társaság filozófiai iránya tekintetében. A két kezdeményező, Kőrösy és Kun, pozitivista irányú társaságot óhajt, a hozzászólók viszont előre kijelölt irányzatot nélkülöző társaságot támogatnak. A pozotivizmust
Kőrösy is, Kun is axiómaszerűen a korszak "legkorszerűbb" filozófiai irányzatának tekinti, s nem érzékeli a pozitivista hegemónia -- a korszakban már nálunk is meginduló -- bomlásának első jeleit. A hazai filozófiatörténet feltárásán fáradozó Kőrösy számára a pozitivizmus a magyar nemzetkarakterrel par excellence adekvát irányzat lesz. "István királynak fiához intézett intőiratától a Comte pozitivizmusát ismertető Magyar Philosophiai Szemléig minden kísérlet fényesen igazolja a magyar szellemnek a metafizikai filozófiával való incongruenciáját s a pozitív gondolkodáshoz való rendkívüli hajlamát." (169. o.) A nyugati pozitivizmus recepcióját feladatának tekintő Kun a teljesen hitelvesztettnek tekintett metafizika meghaladóját látja az irányban. "Semmi kétség az iránt, hogy a filozófia teljes hitelvesztését a metafizika okozta... Helyét a pozitív tényeken alapuló, a természet törvényeit úgy a szervetlen világ, mint a társadalom és az egyes ember tüneményei körében kutató, hasznos, való, bizonyos, pontos és szerves ismereteket nyújtó filozófia foglalta el." (182. o.)
Vitapartnereik egyike sem a helyzetértékelés ekkor már meghaladott voltára hivatkozik a metafizika jogainak védelmében: csaknem valamennyien az általános emberi feltételként felfogott, időtlen "metafizikai szükséglet" meglétével érvelnek. Simon József Sándor szerint "már gondolkodásunk maga is teljes egészében metafizikus" (213. o.), Rácz Lajos szerint metafizikai szükségletünk "épp oly erős, mint a vallásos érzés" (228. o.), Vida Sándor szerint "benső kényszer hajt bennünket" a mindenkor előttünk lebegő "transzcendens eszmék" (243. o.) kutatására, Szent-Imrey György szerint pedig a pozitivizmus "soha sem lesz képes a vallást és a metafizikát az emberi szívből kiírtani" (300. o.). A "metafizikai szükséglet" közös érvéhez az egyes hozzászólóknál az antipozitivizmus más és más kiegészítő argumantumai társulnak. A pozitivizmust Simon és a szellemi élet jelenségeinek megfelelő vizsgálatára minősíti inadekvátnak, Rácz a filozófiatörténeti hagyomány reflektálására ítéli alkalmatlannak, Szent-Imrey pedig a nemzeti világnézet tartalmainak meghatározására látja képtelennek.
A vita menete során a két álláspont -- feladva megfogalmazásának kezdeti apodiktikusságát -- fokozatosan közeledik egymáshoz. A "metafizikusok" oldaláról Beljak Bernát a hagyományos, skolasztikus metafizika és a modern, tapasztalati alapokból kiinduló metafizika között különböztet. Az előbbi, a "tisztán apriorisztikus, a pozitív adatokat mellőző" (311. o.) irány, úgymond, valóban hitelét vesztette, az utóbbi viszont minden filozófiának része kell legyen. A "pozitivisták" pedig egyrészt álláspontjukat finomítják, másrészt kompromisszumkészségüket hangoztatják. Kőrösy viszonválasza, a pozitivizmust empirizmussá oldva, arról beszél, hogy nem ortodox comte-iánus szerveződésre gondolnak, pusztán "fizikai tényekből" kiinduló "pozitív irányú" (244. o.) társaságot képzelnek el. Kun viszonválasza pedig csupán a pozitivista módszer törekvését emlegeti. "Összegezve a dolgot: a Filozófiai Társaság eszméje s megvalósulásának mikéntje ellen felhozott ellenvetések nem olyan természetűek, melyek a majdan
egybehívandó értekezleten, illetve alakuló közgyűlésen tisztázhatók ne lennének." (255. o.)
Alakuló közgyűlés, alapszabály
A jóslat beteljesül: a sajtóvita nyomán összehívott előkészítő értekezleten még vannak nézegteltérések, az alakuló közgyűlésen már teljes az egyetértés. Az 1900 novemberében, a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán tartott előkészítő értekezlet nem a pozitivizmus kontra metafizika vitát ismétli meg: a pozitivista jelleg követelése, úgy tűnik, fokozatosan elhal. Az elsődleges törésvonal a filozófiai élet "első" és "második" vonala között alakul ki. A megbeszélésen ugyanis jelen van a korszak két vezető filozófusa, Alexander és a tudományegyetem professzora, az Athenaeum szerkesztője, Pauer Imre. Alexander személyes ésrtettségét emlegeti föl és szkepticizmusát hangoztatja a társaság tervét illetően, Pauer előbb azt sérelmezi, hogy a szervezők nem keresték meg korábban a filozófia egyetemi professzorait, utóbb fölajánlja, hogy az Athenaeum hasábjain nyilvánosságot ad a megalakítandó társaság irodalmi munkásságának. A résztvevők többsége azonban kitart mind a társaság megalakítása, mind az önálló folyóirat mellett. A vitában nyilvánvalóvá válik: az új intézmények a filozófiai élet status quojának megtörésére szerveződnek. Jól jellemzi a helyzetet, hogy a fél év múlva megalakuló társaságba Pauer be sem lép, Alexander belép ugyan, ám -- másfél évtizedig -- sem a társasági életben nem vállal szerepet, sem a folyóiratnak nem ad kéziratot.
Az 1901. május 25-i alakuló közgyűlés jegyzőkönyve nem tudósít érdemi vitáról, az előkészítő bizottság elnökének és a megválasztott elnöknek a beszédei emelkedetten ünnepélyesek. Az előkészítő bizottság elnöke, Bokor József megnyitó beszédében két témát vesz elő: a bölcselet hazai elmaradottságát, illetve a filozófia legitimitásának kérdéslt. Az előbbi a Magyar Kritika-vitában megpendített toposz újrafelvétele. A filozófiának, úgymond, hazánkban nincsenek jelentős hagyományai, hiányzik az értő közönsége, csekély számú az avatott művelője. Az utóbbi viszont látens polémiát jelent a korábbi vita főszólamával, a pozotivizmussal. A pozitív tudományok korszakában látszólag, úgymond, kétségessé vált a filozófia létjogosultsága, a par excellence metafizikai problémák eliminálásának magabízó pozitivista hite azonban megalapozatlan. A tudományok bármily jelentős fejlődése mellett is maradnak tudományosan-analitikusan megválaszolhatatlan kérdések. A filozófia így a tudományt szívesen fogadja "fegyvertársává". "De csakis azzá. Mert trónját nincs miért féltse tőle. A filozófia ugyanis megtartja vele szemben is univerzalitását. Végponton elvitathatatlanul magának tartja fönn nemcsak az ismeretek mindkét világának, a természeti és emberi jelenségeknek egybefüggését, de a mi fő: a megismerés problémájának magyarázatát is." (1901. I. 27. o.)
A Társaság megválasztott elnöke, Emmer Kornél rövid üdvözlő beszédében a Társaság pluralizmusát és saját inkompetenciáját hangsúlyozza. A Társaság szervezete "lehetővé teszi, hogy ebben a
körben minden rendszer, a legellentétesebb vélemények, egymás mellett békésen törekedhetnek érvényesülésre. Jelszavunk: A jóhiszemű igazságkeresés, a vélemények elfogulatlan meghallgatása, tárgyilagos bírálása és ez alapon, mindenki tagtársnak teljes autonómiája." (1901. I. 33. o.) Ő maga, úgymond, köszöni a kitüntető bizalmat, mely érdemtelenül érte. A Társaságban "én, a gyakorlati élet embere, kinek legjobb erejét egy hosszú bírói, ügyvédi és politikai pálya forgácsolta el és emésztette fel: e körben -- mondom -- vezető szerepre alig érezhetek magamban elég hivatottságot. Ámde Önök parancsoltak velem, s én meghódolok, mert társaságunk céljaiért lelkesülök." (1901. I. 36. o.)
Az elfogadott alapszabály huszonnégy paragrafusból álló, öt nyomtatott oldal terjedelmű dokumentum. A Társaság célját a következőkben határozza meg: "a filozófiai tudományoknak művelése és terjesztése, a filozófiai felfogásnak a tudományok más köreiben is meghonosítása és megszilárdítása, az ethikai érzék ébrentartása és fokozása, a magyar filozófálás történelmi nyomainak feltárása és összegyűjtése, a közéletben felmerülő elvi kérdéseknek filozófiai szempontból tárgyalása". (1901. I. 37. o.) A célok elérése érdekében az alapszabály négy "eszköz" létrehozását határozza el: a nyilvános felolvasások és viták rendszerét, az ismeretterjesztő előadássorozatok és tanfolyamok sorát, a folyóirat- és könyvkiadást, illetve filozófiai könyvtár felállítását. Az első és a harmadik valóban hamarosan megvalósul: mind a nyilvános felolvasások-viták rendszere, mind a folyóirat- és könyvkiadás fontos munkaformája,
illetve tevékenysége lesz a Társaságnak. Az ismeretterjesztő kurzusok csak később, a két háború közötti korszakban nyernek jelentősebb szerepet, a filozófiai könyvtár pedig egyáltalán nem áll össze.
Az alapszabály szerint a Társaság szervezetének három intézménye a közgyűlés, a választmány, illetve a tisztikar. A tagok összességét átfogó közgyűlés évente legalább egyszer ül össze, a harminctagú választmánynak -- a tisztikaron kívül -- kétharmadrészt fővárosi, egyharmadrészt vidéki tagjai vannak, a tisztikar tagjai pedig az elvi irányítást végző elnök, a gyakorlati szervezőmunkát végző titkár, a költségvetést kezelő pénztáros, illetve a pénzkezelést ellenőrző számvizsgáló bizottság. A legfontosabb szerep a titkárnak jut, aki egyéb teendői mellett "a Társaság folyóiratát a választmány közreműködésével szerkeszti. Az ő feladata a filozófiával foglalkozó irodalmi erőket a Társaság körül csoportosítani, alkalmas írókat, akár tartozzanak azok a Társaság kötelékébe, akár nem, cikkek, bírálatok írására megnyerni, egyszóval a Társaság érdekében széles körű propagandát kifejteni." (1901. I. 40. o.)
Tagság, elnökök
A tagságról az 1901 novemberi választmányi ülésig történt jelentkezések alapján közzétett névjegyzék számol be. A százhetvenegy egyéni tagnak -- figyelemre méltó módon -- csaknem fele, nyolcvanöt tag vidéki. Túlnyomó többségük természetesen nem
aktív művelője a filozófiának: a bölcselet iránt érdeklődő művelők, az új tudományos eredményeket figyelemmel kísérő tanárok, a társasági tagságban társadalmi poziciójuk eőrsítését látó polgáremberek. Az első névjegyzék szereplője -- náhány jelentősebb személyiséget megemlítve -- Alexander, Böhm, Bokor, a nagy neveléstörténész, Fináczy Ernő, a szocialista, majd polgári radikális irodalmár, György Aladár, a fiatal szociológus, Jászi Oszkár, a későbbi nagy esztétikaprofesszor, Mitrovics Gyula, az író Palágyi Lajos, majd a német filozófiai életben nevet szerző Palágyi Menyhért, a pozitivista korszakán éppen túllépő Pauler Ákos, a pozitivista esztéta, Pekár Károly, a fontos időelméleti művéről ismert Posch Jenő, az első hazai pszichofizikai laboratóriumot megalapító pszichológus-ideggyógyász Ranschburg Pál, az ideális anarchista gondokodó, Schmidt Jenő, az akkor pozitivista jogbölcselő, Somló Bódog, a Böhm-tanítvány értékfilozófus, Tankó Béla, valamint az erősáramú elektrotechnika feltaláló-professzora, Zipernovszky Károly.
A tagság további alakulásáról szólva két tendenciáról kell megemlékeznünk. Egyfelől, hogy a taglétszám a következő másfél évtizedben folyamatosan, bár nem egyenletesen nő, másfelől pedig, hogy -- a Társaság tudományok kapcsolatainak erősítése érdekében -- a tiszteleti tagok közé választják a kortársi tudományosság számos nagytekintélyű alajkát, például Than Károlyt, Eötvös Lorándot és Korányi Frigyest.
Külön kell szólni az első másfél évtized két elnökéről, Emmer Kornélról és Medveczky Frigyesről.
Hogy első elnökké egy Emmerhez hasonló közéleti személyiséget választanak, alighanem szükségszerű, hogy e közéleti személyiség éppen Emmer lesz, valószínűleg puszta véletlen. A szervezők a megalapításkor nem szakmai, hanem társadalmi legitimációt keresnek a társaság számára. A nyilvánosság előtt ismert, kiterjedt társadalmi kapcsolatokkal és jelentős befolyással rendelkező közéleti személyiséget kell tehát elnökké választaniuk. Emmer Kornél (1845--1910) tökéletesen megfelel ezeknek a feltételeknek. A volt ügyvéd és kúriai bíró a fővárosi törvényhatósági bizottság tagja, két ízben is kormánypárti országgyűlési képviselő, számos társadalmi megbízatás birtokosa. Latinos műveltségű, nemzeti érzelmű jogász-politikus, a polgári peres eljárás ismert szakembere és elkötelezett reformátora. Hogy a szervezők éppen őt keresik meg a felkéréssel, minden bizonnyal véletlennek tudható be. Mint üdvözlő beszédében saját maga is fölemlíti (1901. I. 32. o.) s életrajza is beszámol róla , a megkeresést egy parlamenti felszólalásának köszönheti. 1901. február 26-án, a költségvetési vitában az igazságügyi bizottság előadójaként a jog- és államtudományi oktatás reformjának szükségességét hangoztatja, az egyetemi állapotok és az oktatási rendszer bírálatát adva. A bajok okának itt a "reneszánsszal való szakítást" és a "humanisztikus tudományok elleni hajszát" nevezi. "Nem kis része van ebben, t. ház -- mondja -- a bölcseleti kérdésekkel való foglalkozás teljes elhanyagolásának, pedig Stuart Mill szerint, még senkisem került ki szegényebben egy ilyen tanulmányból, mint a hogy abba bele lépett." A párt mondat élénk
visszhangot kelt, s megfogalmazója ennek köszönheti a Társaság szervezőinek felkérését is.
Az együttműködés azonban nem tart soká: részben egészségi állapotának megromlása, részben a kezdeti gyors fejlődés átmeneti megtorpanása miatt Emmer hamarosan visszahúzódik, az érdemi munkában nem vesz részt, 1906-ban pedig elnöki tisztéről is lemond. A poszt egy esztendeig betöltetlen marad, majd 1907-ben Medveczkyt választják meg rá. Ha Emmer elsősorban a Társaság társadalmi legitimációjának megteremtésében szerez érdemeket, őrá főként szakmai legitimáció erősítése hárul. Medvezky Frigyes (1856--1914) számottevő jelentőségű filozófus. Ifjúkori pályaszakasza idején -- generációjának más teoretikusaihoz hasonlóan -- a kriticizmus és a pozitivizmus egyesítésével kísérletezik, Friedrich von Barenbach néven publikált német nyelvű köteteiben előbb evolúcióelmélettel foglalkozik, majd a kritikai ismeretelméletet próbálja meg alátámasztani a pozitív tudományok eredményeivel. Társaságbeli szerepvállalása rendkívül termékeny kései alkotói korszakával esik egybe. Ekkori műveinek három főmotívuma az értéktudományos neokantianizmus, az etikai újjászületés reményével megalapozott Nietzche-bírálat és az újkeresztény etikára épülő Pascal-reneszánsz. Gondokodása alakulásának jelentős dokumentumai a Társaság közgyűlésein elhangzott megnyitóbeszédek.
* (csillag)
Az első másfél évtizedben uralkodó bölcseleti áramlatokról a Társaság tevékenységének legfontosabb dokumentuma és leghívebb tükre, a Magyar Filozófiai Társaság Közleményei tudósít. A meghatározónak, ahogy a korszakban általában, két áramlat küzdelme látszik: a pozitivizmusé és az antipozitivista "új idealizmusé". Egyfelől tehát jelentkezik a pozitivizmus recepciójának újabb hulláma, másfelől viszont kibontakoznak a pozitivista hegemóniával szembeszálló új idealizmus különféle áramlatai is. A Társaságban és a Közleményekben az előbbit a társaságalapítási vitákban a pozitivista jellegg mellett állást foglaló másodvonalbeli filozófusok képviselik, az utóbbi meghatározója viszont két jelentős gondolkodó: a kései, értékfilozófiáján dolgozó Böhm Károly és a pozitivizmustól a tiszta logika metafizikájához közeledő Pauler Ákos, illetve két közelmúltbeli-kortársi klasszikus: Nietzsche és Bergson recepciója.
1915-ben új elnök, -- a Medveczky halála után megválasztott -- Alexander Bernát kerül a Társaság élére, a Közlemények pedig megszűnik: a Társaság az 1892-ben indított akadémiai társfolyóiratot, az Athenaeumot veszi át saját lapjaként. A társasági munka megélénkül, a régi-új folyóirat pedig rendkívül színvonalas, a korszak gazdag filozófiai életét híven tükröző orgánummá válik.
Amit az első másfél évtized Társasága és a Közlemények elkezdett, a következő öt esztendő Társasága és Athenaeuma teljesíti majd be.
J e g y z e t e k :
1) Vö.: Böhm Károly: "Adatok a Magyar Philosophiai Szemle történelméhez", Magyar Philosophiai Szemle, 1884. 6. A társaskör történetét e tanulmány alapján idézi föl majd a már megalakult Társaság előzményeit számbavevő ismertető (A Magyar Filozófiai Társaság Közleményei, 1901. I. 3. o.), illetve az adataiban megbízható filozófiatörténeti összefoglaló (Horkay László: A magyar nyelvű filozófia története a XVII. század közepétől a XIX. század végéig, Theológiai tanulmányok, Új folyam, 7. kötet, 1977. 143. o.)
2) A Figyelő-kör tevékenységének részletes elemzéséhez: Németh G. Béla: A magyar irodalomkritikai gondolkodás a pozitivizmus korában, Akadémiai, 1981. 93--127. o.
3) Böhm Károly: I. m., 461. o.
4) A Magyar Kritika-vita publikációi a következők. Kőrösy György dr.: "A hazai filozófia mizériái", március 15. 169--172. o., Vox Clamantis (Kun Sámuel): "Még néhány szó filozófiai mizériáinkról", április 1. 182--184. o., Simon József Sándor: "Hogy segítsünk hát filozófiai mizériáinkon?", május 1. 211--213. o., Rácy Lajos: "Filozófiai Társaság", május 15. 227--229. o., Vida Sándor dr.: "Filozófiánk kérdéshez", június 1. 243--244. o., Kőrösy György dr.: "Válasz a filozófiai társaság ügyében", június 1. 244. o., Kun (Sámuel): "Végszó a Filozófiai Társaság ügyében", június 15. 254--255. o., ks (Kun Sámuel): "Értekezlet a Filozófiai Társaság ügyében",
augusztus 1. 290--291. o., Szent-Imrey György: "Néhány szó a filozófiai társasághoz", szeptember 1. 299--301. o., ks (Kun Sámuel): "A magyar Filozófiai Társaság alapszabályai (Tervezet)", szeptember 1. 305--306. o., Beljak Bernát: "A metafizika kérdéséhez", szeptember 15. 311. o. A vita rekapitulálása során a továbbiakban a főszövegben zárójelben jelezzük az oldalszámokat.
5) Az elmaradottság toposszá szervült tételével a magyar filozófiatörténetírás historiográfiájának monográfusa a hazai filozófiatörténet feltárására irányuló megújuló törekvéseket magyarázza (Larry Steindler: Ungarische Philosophie im Spiegel ihrer Geschichtssreibung, Freiburg-München, Verlag Karl Alber, 1988), magunk pedig az önálló "nemzeti filozófia" megteremtésének programját igyekeztünk belőle származtatni (Perecz László: "Két kísérlet. Az egyezményesek és Alexander Bernát a nemzeti filozófiáról ", Gond, 5--6.).
6) V.ö.: - k -: "Jánosi Béla: Az aesthetika története. I. kötet. A görögök aesthetikája. A M. Tud. Akadémiától a Gorove-díjjal jutalmazott pályamű. Buda-Pest, kiadja az Akadémia", illetve: L-s: "I. Kant. Sein Leben und siene Lehre. Von dr. M. Kronenberg. München, 1897; O. Beck, Mk. 4'50. - II. Immanuel Kant. Sein Leben und seine Lehre. Von Fr. Paulsen. II. Aufl. 1899. Stuttgart, Frommann (Frommanns Klassiker der Philosophie). Mit Portrait und 1. Briefe Kants. Mk. 4'75.", Budapesti Szemle, 1900, 101. kötet, 278. szám, (1900. február), 310--317. o.
7) Az értekezlet jegyzókönyvét A Magyar Filozófiai Társaság Közleményeinek első kötete bocsátja közre: 1901. I. 5--12. o. A
Közleményekre a továbbiakban a főszövegben zárójelben hivatkozunk.
8) Dr. Nagy Ferencz: "Életrajz", in: Emmel Kornél: Beszédei és dolgozatai, Budapest, 1911. I. kötet, XXI. o.
9) Az 1896. évi november 23-ára hírdetett Országgyűlés Képviselőházi Naplója, XXXIII. kötet, Budapest, 1901. 433. o.
10) Medveczky kései pályaszakaszáról lásd: Hell Judit: "Kant-recepció, Nietzsche-kritika, Pascal-reneszánsz. Medveczky Frigyes útkeresései", Magyar Filozófiai Szemle, 1993. 3--4.
11) A Közleményekről részletesebben: Perecz László: "Tükör és előzmény. A Magyar Filozófiai Társaság Közleményei", megtjelenés alatt a Világosságban.
12) Az Athenaeum új szakaszáról részletesebben: Perecz László: "Új idealizmus, antipozitivizmus, antiliberalizmus. Athenaeum, 1915--1919", Világosság, 1994. 5--6.
Perecz László
* Ez az esszé annak idején a Magyar Tudomány 1995/6. és az MFT Hírek 1995/2. számában jelent meg, majd egyik fejezete lett az Athenaeum című folyóirat történetét földolgozó monográfiámnak: A pozitivizmustól a szellemtörténetig: Athenaeum, 1892 -1947., Budapest: Osiris Kiadó, 1998.
